Bennem bújik el egy művész,
vele együtt veszek
Nem fog rajta sem akarat,
sem düh vagy gúnyos élvezet.
Szelíd szóval előcsalni száz évig sem lehet,
Erőszakkal fenyegetve maga alá temet.
Nem vonzza sem kincs, sem erény,
szúrja szemét derű s pompa,
de halljon egyszer Attilákat
sötét színen elsuttogva,
Leljen csak egy gyenge rímet:
elrebegett emberélet.
Részegítse meg egy ének,
mit néma lelkek elregélnek...
És veszett valóját feltárva
- a szabadságnak ez az ára,
végtelen világába zárja
túlzó lelkem gyönyörű magját.
E szépségben fuldokolva
- önmagam, mint metafora,
bőröm papír, szívem a toll
mellemben zúg, zakatol
a világ.
Egyszerre érzek minden egyes Lillát,
szívembe zárok minden hajdan múzsát,
hamis dalokat részeg szájakból
piszkos álmokat szerény vágyakból,
Egykori bánatuk lett fájdalmas örömöm,
Minden sóhajjal egyszerre őrlődöm,
Fogamban tartva falamon viszem át
a száműzött életet, auschwitzi halált,
és zsidó vagyok és csend és költő és álom
- e zűrzavarban épp csak magam nem találom.
E titkos világ oly óriás,
de átlépi, ki orrig sem lát,
Egész apróvá kell válni
régmúlt könnytől bőrig ázni.
Nem vagyok én csepp sem, szél sem,
Elférek a tenyeremben,
nincs más célom ez országon:
tintát hagyni fehér vásznon.
Éppen csak egy apró foltot:
rossz verset vagy csúf akkordot,
szellőnek suttogott imát
- hátha egyszer még meghallják:
Élt egy lány: lepke bábban,
Szeme hűvös, szíve lángban,
A halállal jár immár ágyra,
Fordítsd arcát a világra
Comments