A fejlődni vágyó közösség úgy döntött, hogy színházat épít. Vannak már lakóházaik, templomuk és egy egészen pici moziterem is, ami - bár a vászon mindig fehéren világít, vetítőgépre ugyanis nincs keret - mégis a puszta diszfunkcionális jelenlétével felemelte a közösséget azon szintre, hogy úgy dönthet: színházat épít. Keret persze színházépítésre sem igen áll rendelkezésre, de hát mi a színház, ha nem kreativitás? Összeültek a közösség tagjai és napokon át tartó fontoskodó képvágás után ki is ötölték, hogy a régi víztorony tökéletes színhelye lenne egy önkéntes társulat számára. Korántsem azért, mert a régi víztorony elrendezése alkalmas erre, természetesen. Leginkább az a fő indok, hogy egyszerűen ez az az épület, ami áll és nem funkcionál sem lakóházként, sem pedig moziteremként, ami persze nem is funkcionál, a vászon mindig fehéren világít - vetítőgépre ugyanis nincs keret - mégis a puszta diszfunkcionális jelenlétével felemelte a közösséget. A víztorony ugyanis áll részint némi pallóból, illetve magából a toronyból, mely az úgynevezett színpad közepén magasodik. Ennek egyértelmű következménye, hogy a pallók körbeveszik a tornyot. Tehát ha ezt a víztornyot az esetleges nézők körbeülik, minekutána egy színház igényel ilyesféle cselekvést - ettől számít színháznak, szóval ez esetben, az egyik oldalról a torony tökéletesen kitakarja az éppen a másik oldalon játszódó darabot.
Ez azért probléma - jöttek rá a közösség bölcs tagjai. Kétségbe azonban nem esett egyikőjük sem: összeültek és napokon át tartó fontoskodó képvágás után ki is ötölték, hogy a megoldás igencsak egyszerű - egyszerű alatt alacsony költségvetést igénylőt értünk, amely tulajdonság már alapjaiban meggyőzte a közösséget, anélkül hogy egyáltalán bármilyen megoldás-tartalommal rendelkezne. Tehát a megoldás egy újabb pallos, pontosabban kettő, illetve egy nagy kettévágva, a torony két oldalára felállítva, mintegy paravánként. Az egy darab színházteremből máris kettő lett, és hogy véletlenül se adjanak teret konfrontációnak az esetleges nézők körében, a két színpadon ugyanazt a darabot játsszák, ugyanazok a színészek, éppencsak jelenetnyi időeltolódással - így pont mindenki átér, egyik helyszínről a másikra, elismétli az imént elmondottakat, és mehet is vissza a másik ajtón folytatni a történetet, melyet újra elismétel, és így tovább a dupla darab dupla lezárásáig.
A fent nem álló költségkeretet maximálisan kihasználva fel is bérelt a közösség egy munkást, aki elhozta a pallost, illetve kettőt, vagyis egy nagyobbat félbe vágva, és elhelyezte a torony két oldalán, ajtókat vágva beléjük a színpadról színpadra járó színészek számára.
Az elméleti rész gyakorlatba ültetése egészen az első előadás tizenkettedig percéig a közösség tagjainak szája sarkába önelégült mosolyt csaló módon ment végbe. A kettős színpadot körbeülték a vendégek, ki az egyik színpad, ki a másik elé, és olyan is akadt, aki a kettő közé, a felállított pavilonokkal tökéletesen szemben, így mindkettő színpadot belátva. Számukra kissé nagyobb agymunkát igényelt a cselekmény nyomon követése - minden balra látott jelenet újra lejátszódott tőlük jobbra, illetve a torony másik oldalán ülők számára fordítva: minden jobbra látott momentum a baljuknál ismétlődött meg. Mindenesetre ezt a pár szerencsétlent leszámítva az előadás első tizenkét perce élvezhető volt a vendégek számára, annak ellenére is, hogy a színészek amatőr önkéntesek voltak, igencsak kevés - mondhatni egyáltalán nem létező - tapasztalattal.
A tizenkettedik percben azonban, pontosan az egyik megkeseredett főszereplő másodszorra is eljátszott önkezű elhalálozásának jelenetét követően, a szereplőt játszó fiú kissé összezavarodott és a színpadról való levonulás helyett, ismét megjelent az első színpadon - a közönség legnagyobb megdöbbenésére - ahol ismételten, immár harmadszor eljátszotta halálát. Az utána érkező színésznő döbbenten állt az ajtóban, tudván, hogy az a jelent, amit ő készült eljátszani egyáltalán nem a megkeseredett szereplő halálát követné, sőt mi több a haláleset után teljességgel indokolatlan és érthetetlen lenne. Miután végignézte, hogy a fiú elvérzik a döbbent csendben ülő nézők előtt, hirtelen bepánikolt és nemes egyszerűséggel visszalépett az ajtón a másik színpadra - ahol szembe találta magát az éppen az önkezű halálát eljátszó megkeseredett fiúval, az ugyancsak döbbent nézők között. Erre a jogosan következő amatőr színészlány úgy látta jónak, mégiscsak visszamegy a pavilon másik felére, ahol a színpad most minden bizonnyal üres, hiszen a fiú még itt haldoklik, a stáb többi része pedig nem tud átmenni az ajtóban strázsáló lánytól. Így tehát gyorsan átugrott az ajtón és jobb ötlet híján ott folytatta, ahol a fiú abbahagyta, tehát elismételte a halál utáni jelenetet. Az ajtón betódult utána a stáb többi tagja, félszegen álldogálva nézték végig, ahogy elsiratja a halottat, aki immáron a közönség felmorajlását kiváltva hirtelen kivágta az ajtót és visszatért a színpadra, hogy eljátssza a jelenetet, amely pontosan az után következett, hogy ő egyedül marad a színpadon - hiszen nem látott mást a kavarodásból, csak annyit, hogy ő aztán egyedül maradt a színpadon. Erre a stáb többi tagja feleszmélve, hogy ezek szerint a paraván azon felén, ahonnan az imént érkeztek erre a felére, éppen nincsen senki, visszaléptek és eljátszottak egy jelenetet, ami talán a következő volt, talán az előző, talán nem is volt igazi jelenet, vagy inkább ez volt az egyetlen “igazi” és nem előre megírt, őszinte pánikkal és ijedséggel fűszerezve.
A két színpad nézőinél talán csak azok a szerencsétlenek voltak jobban megdöbbenve, akik pont a felállított pavilonokkal szemben ülve mindkét színpadot belátták. Arcuk valósággal megnyúlt, elhűlt tekintetükkel egymás szemében keresték az értelmet: hiába, mert értelem, az már itt nem volt egy cseppnyi sem, csak a színpad két oldalán ismétlődő halálos jelenet, amelyben egyszerre volt jelen a halott, az őt sirató lány és újra a halott, de élőként, hogy aztán megölje magát - sziszifuszi szenvedés a színészek és a vendégek, de főleg a közösség számára. A végtelennek tűnő játékidőnek a lány szemfüles, ám kissé megkésett ötlete vetett végett - miszerint felkiáltott az újra belépő halott fiú láttára: “Hát te mégis élsz?” - és a nyakába ugrott, mire a nézők először tétován, majd kitörő lelkesedéssel tapsolni kezdtek. A színészek magabiztos mosollyal meghajoltak. Hazafelé a nézők lelkesen diskurálták meg a darab jelentőségét, mélységét és mondanivalóját. Egyedül azok a szerencsétlenek baktattak csendben, megnyúlt arccal a földet bámulva, akik éppen a pavilonokkal szemben ülve mindkét színpadot belátták.
Mindenesetre a közösség egyhangú szavazata alapján több előadás nem került bemutatásra a régi víztoronyban - így hát a színház ugyan nem működik, mégis diszfunkcionális jelenlétével felemelte a közösséget arra a szintre, hogy építhessen egy uszodát, vagy esetleg egy kalandparkot.
Commentaires