A karmester utolsó hangolásra intette a zenekart. Kiss elgondolkodva piszkálgatta hegedűje húrjait és szokásához híven arról ábrándozott, hogy hamarosan híres zeneszerző lesz. A színházterem lassan megtelt, a nézők elfoglalták helyüket és Kiss számára érthetetlen izgalommal várták az unalomig ismételt előadást, az unalomig ismert második hegedűs szólammal. Kiss ujjai már maguktól fogták le a hangszer nyakát a megfelelő helyeken, vonója szinte robotszerűen siklott hol az egyik, hol a másik húrra és hajszálpontosan állt meg és indult tovább. Így Kiss akár előadás közben is gond nélkül ábrándozhatott arról, hogy majd egyszer híres zeneszerző lesz, bár zenét még sosem írt, hacsak szánalmas, kétsoros próbálkozásait nem vesszük számításba. Második hegedűsként nem volt kiemelkedő zenész, nem volt fontos szerepe sem a zenekarban, és lelkesedése sem volt magasabb, mint egy, évtizedek óta ugyanazon a helyen álló gyári munkásnak. Pusztán azért jelent meg a zenekari fellépéseken, hogy az unott arccal, gépiesen eljátszott két órás műsorért kapjon éppen annyi pénzt, amiből fenntarthatta magát és megőrizhette egészségét, hogy hamarosan megalkothassa a Nagy Művet és híres zeneszerzőként fényűző életet élhessen.
A karmester csendet intett, így Kiss abbahagyta a húrok pöcögtetését és a tökéletesen feleslegesen, mintegy a valóság ellen védő pajzsként kitett kottába meredve emelte fel hangszerét. Ujjai már az induló pozícióban álltak, amikor a karmester meghajolt, - ennél a résznél Kiss mindig megengedett magának némi szemforgatást - majd intett és felcsendült a zene. Kiss egymás után rakosgatta az ujjait és közben ábrándozott. Amikor híres zeneszerző lesz, majd igazán megmondhatja a karmesternek, hogy nélküle is ugyanúgy működne ez a hatalmas gép, ez az automata, elgyötört arcokból álló zenekar, sőt. Amikor híres zeneszerző lesz, lesöpri a színpadról ezt a csürhét, ezeket a semmirekellő betanított zenészeket és egyedül fog kiállni a színpadra. Amikor híres zeneszerző lesz…
Mégcsak bele sem melegedett a gondolatmenetbe, amikor olyan dolog történt, amire senki sem számított, aminek megtörténtére a lehető legkisebb volt az esély, már-már lehetetlen, és amely történés olyan döbbenetet váltott ki a zenekar minden tagjából, különösen az okozóból, hogy még a levegő is megfagyott a teremben.
Kiss ugyanis melléhúzott. Egy teljes hanggal.
Ilyen még nem fordult elő a zenekar történetében, vagy ha igen, még a kezdetek-kezdetén, 20 éve, amikor összerakták a műsort, amin azóta sem változtattak. Most azonban Kiss melléhúzott, és egyszerre csend lett. A vonók megálltak a levegőben, a karmester arca megnyúlt és úgy tűnt: leszédül az emelvényről. Egy percig is elnyúlt ez a néma mozdulatlanság. Majd a karmester észbe kapott, összeszedte szétesett arckifejezését, megköszörülte a torkát és intett a zenekarnak, hogy tegyék le a hangszert. Mindenki engedelmeskedett, csak Kiss ült továbbra is felemelt hegedűvel, megdermedve.
A karmester egyenesen ránézett és olyat mondott, amit Kiss el sem hitt volna, ha nem a saját fülével hallja:
Kiss, kérem álljon fel!
Kiss ülve maradt, hegedűjét még mindig állához emelte és reszketett. Segítségkérően nézett először társaira, majd nem találva együttérző szempárt, a közönségre. A nézők azonban torkukat finoman köszörülve nézegettek félre, jobbra is, balra is, vizsgálgatták a cipőjüket, sőt néhányan még a mennyezetet is, csak a hibázó hegedűsre ne kelljen nézniük. A karmester megismételte kérését, mire Kiss lassan leengedte hegedűjét és felállt.
Hogy is van ez a sor? - kérdezte a karmester, majd mivel Kiss nem válaszolt és nem is mozdult, ráförmedt: - Játszon! Addig nem megyünk tovább, ameddig ki nem gyakorolta!
Így hát Kiss teljesen megsemmisülve játszani kezdett. Remegett a hegedű hangja, a vonó majd’ kicsúszott izzadó kezéből, de lejátszotta a sort és nem húzott mellé, hogy is húzott volna? Húsz éve játszotta ezt a darabot, betéve tudta az egészet, álmából felkeltve is lejátszotta volna! Eljátszotta egyszer, tökéletesen.
Újra!
Eljátszotta újra, hiba nélkül.
Most féltempóban!
Kiss úgy érezte hamarosan ájultan fog összeesni. A nézők továbbra sem bírtak ránézni, a teremben kínos csend honolt. Nagy levegőt vett és eljátszotta a sort, most féltempóban. Azonban a karmester nem hagyta annyiban:
Azt akarom, hogy feltétlenül kigyakorolja. Játssza el egymás után ötször!
Kiss eljátszotta.
Még tízszer!
Kiss eljátszotta. Arcába visszatért a vér, egészen kipirult és erősebben markolta a vonót.
Gyorsabban!
És Kiss játszott. Játszott kétszer, háromszor, ötször olyan gyorsan és a szeme villámlott és teste remegett, de már a dühtől és egyszercsak elöntötte az indulat és játszott, de már nem azt a sort, amit elrontott, nem: a dühét játszotta el, kavargó érzéseit, a lelkét, az életét. Húzta a vonót, ahogy csak vonót húzni lehet, szakadtak ki belőle a szálak, sírt a hegedű, édesen sírt, a szív hasadt belé.
Így tartott ez hosszú percekig, a zene betöltötte a termet, majd mély csend lett. Kiss lihegve eresztette le hangszerét és a megdermedt közönségre bámult. Nem hallatszott más, csak a zihálása. A karmester megdöbbenve bámulta, zenésztársai hasonlóan. Majd a közönség egy emberként tört ki üdvrivalgásban. Mámorittasan ugrottak fel helyükről és a végtelen állótaps még akkor is hangzott, amikor a zenekar meghunyászkodva levonult a színpadról.
Kiss a másnapi előadáson hiba nélkül játszotta el a darabot, és hiba nélkül játszotta el az elkövetkező tizenöt évben minden nap. Tizenöt évvel később meghalt és sosem vált híres zeneszerzővé, de aki ott volt azon az estén, amikor melléhúzott, hosszú évekig emlegette még az ismeretlen hegedűművészt, aki megbabonázta közönségét.
Comments