-Hogy sikerült? - kérdezi mellémszegődve Ő.
Mintha egy álomból ébredtem volna, melyet az agy felfoghatatlanságától megrémülve azon nyomban a feledés jótékony homályába szorít, és hiába próbálkozik az ember – tehát ugyanaz az agy – előhívni a képkockákat, fejünk sötétkamrájából soha nem kerülnek elő többé… tehát mintha csak egy ilyen álomból ébredtem volna, azt sem tudom, hol vagyok. A világom minden apró részletét egyesével kell megszemlélnem és felfognom. Egy szürke és végtelennek tetsző úton ballagok, lábam önkéntelenül teszi meg a lépéseket, melyeket meg sem akarok tenni, melyekre nem adtam engedélyt. Ő mellettem sétál, és türelmesen vár a válaszra, olyan nyugodt arccal, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy kérdezett valamit egyáltalán. Fekete-fehér uniformis van rajta. Rajtam is az van. Bizonyára vizsgáról jövünk, legalábbis úgy érzem magam, mint aki épp egy vizsgáról jön. Az arca is fekete-fehér. Az épületek is. Megkeresem a számban a nyelvem, és miután megtaláltam, logikus lépésnek gondolva, megkérdezem:
- A vizsga?
Ő rezzenéstelen arccal baktat mellettem, a végtelennek tetsző, szürke hídon.
- Az élet.
Hirtelen megvilágosodik az elmém, egyszerre értek meg mindent, emlékszem már arra is, ami meg sem történt, vagy legalábbis nem velem és nem a múltban.
- Ja, az jól. Átmentem. Te is?
- Én is.
És baktatunk tovább, mint akik mindent megbeszéltek.
Hozzászólások