Reggel

én nem csak azt nem értem, hogy miért nem megy a köszönöm, a kérem hogy miért nem vesz tudomást a világ arról, hogy vagyok hogy miért nem értem,hogy a sötétségbe lökik

azt a csillagot, ami csak befelé ragyog.

nem értem, hogy lehet megérteni bármit is. Budapesten túl nagy a tömeg, a tömegben túl kicsi Budapest, csak lezüllött, üszkös hétköznapok tartóoszlopa, a város, ami elvisz innen, oda. hova?

Rajtam túlnőtt, bennem túl nagy súlya édes, szeme dúvad, nappal zárva, romjain lépdel a tömeg, éjjel csak az inszomniás árváknak nyílik meg

Én csak azt nem értem, hogy nem érzitek hogy nem a lábunk mozog: a föld az, ami megy Hogy nem az idő halad, hanem mi rohanunk benne Hogy nem veszem észre, hogy ha nem működik a kapukód, nem a zár romlott el, hanem rossz ajtó előtt állok a realitás talaján.

De mindig van egy mentsvár, amit ha megtalálsz lerombolod a csended szőtte varázst Mindig megtalálod, az életösztön vezet, minden reggeleddel megoldod az életed, mintha leckének feladták volna

Minden reggel a mellkasomba csúsztatom a könyvem Ne lássák, hogy olvasok. S mint egy szétcsúszott Rorschach-tesztben a bőrömön átütő tintafoltok ne jelentsenek számukra semmit.

Számomra sem jelentenek.