Sivár puszta. A közepén egy düledező íróasztalra unottan rágózó nő könyököl. Nagy sóhajjal pecsétet
nyom az előtte heverő papírra, majd engedi, hadd vigye el a szél. A lap szétmállik és örökre elvész. A nő
leplezetlenül unatkozik. Hátradől az időtlenségtől rozoga, nyikorgó széken és megigazítja kócos
frizuráját, mely valaha csinos konty lehetett. Íztelen rágót rág. Apró orra piszkos, arcára a szarkazmus
vonásai égtek. Az állandó széltől a szája kicserepesedett, és a szemei... Élettelen fásultsággal pillant az
asztalhoz tétován közelítő kislányra.
- Na – szól oda neki durván – még ma ideérsz? Nem érek ám rá örökké – hatalmasat horkantva
felkacag, és csak nevet, már könnyezik, a hasát fogja, a kislány dermedten áll előtte. Tiszta, kék
szemei tágra nyílva, fehér karját fázósan összefonja maga előtt.
Hárman a végtelen homoktenger közepén: az üresen kacagó nő, az ijedt kislány, és a megviselt íróasztal.
- Jólvan, csak vicceltem. Látom, nem érted a tréfát. Nem kell félni az angyalnénitől, gyere csak
közelebb, bátran. Hogy hívtak?
- Én... Kati. Katica vagyok.
- Mit motyogsz? – a nő a papírjai közt turkál, kiválaszt egyet és elégedetten csettint a nyelvével –
Meg is van, igen. Murai Katica. Ülj le, Katica, van itt egy kis papírmunka, aztán már mehetsz is.
A lány mozdulatlanul álldogál és a nőre mered.
- Mi lesz már? Mozdulj! Mi bajod?
Erre Katica kihúzza magát, lesimítja halványkék, homokkal teleszórt ruháját, és remegő hangon, mint egy
leckét felmondja:
- Én kéremszépen, leukémiás vagyok, ami azt jelenti, hogy beteg a vérem, de meg fogok
gyógyulni, és nem kell érte sajnálni. Ha szükséges, anyukám tud adni róla papírt.
Csend. A nő döbbenten néz, a kislány arca egészen piros, az íróasztal nem mutat érzelmeket. A szél süvít.
A nő szeme lassan veszít sziklakeménységéből, és szája mosolyra húzódik.
- Leukémiás? Csak voltál, drágám. Már vége. Meghaltál.
- Meghaltam?
- Meg.
- Akkor... ez a mennyország? – a lány bizonytalanul az íróasztal felé lép, arcán a zavarodottságot
kíváncsiság váltja fel.
- Nem, drágám, a mennyország csak mese. Ennek a helynek nincs neve. Egyszerűen elintézzük a
papírmunkát, és kész. Tudsz írni?
- Tudok – Katica az akadályként előtte tornyosuló íróasztalba kapaszkodik, úgy fürkészi a
formanyomtatvánnyal foglalatoskodó nőt, és immár bátrabb hangon kérdezi:
- A néni is meghalt?
A nő fel sem pillant a munkájából, úgy válaszol:
- Én angyal vagyok. Sosem éltem.
- Az nem lehet. Az angyalok nem ilyenek.
- Na, és ezt te mégis honnan tudod?! – csapja le a tollat a szú-rágta íróasztalra a nő.
- A Mama mesélte. A Mama azt mondta, hogy az angyalok szépek, és majd ők vigyáznak rám,
amíg utánam nem jön.
A nő sóhajt, felveszi a tollat és újra körmölni kezd.
Csend. A szél süvít, a toll serceg, a lány hunyorogva figyel, az asztal megingathatatlanul áll. A nő a lány
elé tol egy papírt:
- Itt kéne kitölteni.
A halott neve, megért évek, vallás, aláírás.
- Nekem nincsen vallásom.
- Ateista vagy? Az is jó.
- Nem, nekem nincsen vallásom.
- Akkor mid van?
Ezen a kislány elgondolkozik.
- Csak én vagyok, meg a Mama. De azt hiszem, Mama most nincs itt. Szóval csak én vagyok.
- Ez nem jó.
- Nekem az.
- De választanod kell az ajtók közül – ahogy ezt kimondja, a nő mögött a semmiből egy sor faajtó
tűnik fel.
- Hova vezetnek?
- Majd meglátod, ha belépsz. Szakmai titok – a nő kuncog – gyerünk, írd be, hogy ateista. Biztos,
hogy nem vagy megkeresztelve? Nem ismered Allah-t? Nem vagy zsidó?
- Nem vagyok.
- Akkor írd be, hogy ateista – a nő int, és az egyik ajtó résnyire nyílik.
- De én nem vagyok ateista. A Mama azt mondta, hogy nem kell vallást választanom, ha nem
akarok. Hova vezetnek az ajtók?
- Az attól függ melyiken lépsz be. Attól, hogy mit írsz a papírra.
- Miért függ tőle?
- Mert... mert csak.
- De mégis! Hova vezetnek?
A nő hosszan fürkészi a kislányt, a lány állja a pillantását, az asztal szilárdan mered ki a földből. Majd a nő
hirtelen felpattan, dühösen kitépi a lány kezéből a papírt, és indulattól vöröslő arccal kiabálja:
- Azok az istenverte ajtók nem vezetnek sehová!
Comentários