Úton

Álmosan puffan, kopog a talajon,

Sűrű csendben morgást bújtat az avaron

Türelmetlenül cseng, ha előre nem halad

Hangos topogással hajlítja az utat.

De az út nem siet,

Lába alól kimegy

Nem segít már rajta:

A semmit kitakarja.

S hiába a tavasz, nyomot hagy a havon

Hiába a béke, magam nem nyugtatom

Látom már: szaladó lábaim ostroma,

kitekergő utam nem vezet sehova.

Mégis újra, de a régit lépem

Nyughatatlanul magam keresgélem

Sietek, lelkem szakítva rohanok

Hátam mögött hagyott, lekésett vonatok

Zúgása elhalkul, de csendem nem lesz soha

Míg saját lépteimnek maradok ostora.