Álmosan puffan, kopog a talajon,
Sűrű csendben morgást bújtat az avaron
Türelmetlenül cseng, ha előre nem halad
Hangos topogással hajlítja az utat.
De az út nem siet,
Lába alól kimegy
Nem segít már rajta:
A semmit kitakarja.
S hiába a tavasz, nyomot hagy a havon
Hiába a béke, magam nem nyugtatom
Látom már: szaladó lábaim ostroma,
kitekergő utam nem vezet sehova.
Mégis újra, de a régit lépem
Nyughatatlanul magam keresgélem
Sietek, lelkem szakítva rohanok
Hátam mögött hagyott, lekésett vonatok
Zúgása elhalkul, de csendem nem lesz soha
Míg saját lépteimnek maradok ostora.
Comments