Dosztojevszkij könyv volt, két novellával. Háromszáz forintért vettem, de talán nem is azért, mert el akartam olvasni – el kellett olvasnom, de ez csak felületes kötelesség volt. Azért vettem, mert ez volt az első lapra írva:
“Kicsi Klárikánknak, diplomád megszerzésének emlékére, igaz szeretettel
1971.V.26. Vilma néni.”
Olyan kézírással, amit csak egy diplomázó ’nénije’ birtokolhat, mert bár remegős és csúnya, ez egy birtokolt kézírás, birtokba vett betűk, tele szemrehányással és a múlt iránti szerelemmel. Ez csak olyan valaki keze írása lehet, aki fél szemmel végignézte ugyan, ahogy Klárika felnőtt, de teljes szívével maradt a múltban, ahol még nem fakultak meg a családi érzések, ahol még a család klárikája volt a mostanra eltávolodott, saját útját kereső lány, akit minden bizonnyal már csak Klárának hívnak ismerősei.
Meg kellett hát vennem, hogy ne vehesse meg senki. Más csak elolvassa és felteszi a könyvespolcra, megfosztva a szentimentalitás atmoszférájától és minden időre jelentéstelenségbe taszítva ezt a feliratot, amit már mindnyájan elfelejtettek, akiknek valaha köze volt hozzá. Én viszont önzetlenül hátralépek, kivonom magam ebből a történelemből, és hagyom, hogy ha valaki kézbe veszi majd sok idő múlva, azt higgye nem is volt más Klárikán kívül és Vilma nénin kívül, aki miatt létezett ez a könyv, sőt, létezett Dosztojevszkij.
Comments